2015. április 20., hétfő

A Punk I. Rész - A Gyűlölet Nyara


Sziasztok! Meghoztam a zenés cikksorozatom első részét. Eredetileg egybe szerettem volna írni, de miközben gyűjtöttem az anyagot, rájöttem, hogy vagy túl hosszú lenne az írás, vagy kihagynék egy csomó szerintem érdekes dolgot. Tehát két részben lesz, és remélhetőleg elnyeri majd a tetszéseteket.
 Akira



The Velvet Underground 
A hippik virágos évei lecsengtek, már senki nem hitte el, hogy szeretettel meg lehet váltani a világot. A korábban lázadónak számító zenekarok, már csak úsztak az árral, és élvezték a rájuk aggatott isten státuszt. Nem volt egyetlen hang sem, ami kifejezte volna az ifjú generáció elkeseredettségét, egészen addig, míg a new york-i CBGB bárban mozgolódni nem kezdett egy fiatal zenészekből és művészekből álló társaság.

A Vietnámi háború még javában folyt, az LSD még legálisan beszerezhető volt, amikor 1965-ben megalakult a The Velvet Underground. Míg a nyugati parton még el sem érte a fénykorát a békét hirdető hippikultúra, és hódított a pszichedelikus zene, addig a keleti parton, New Yorkban a dalok elkezdtek sötétebb dolgokról szólni, inkább a halállal, kemény drogokkal és a tabunak számító szexuális irányzatokkal (transzszexualitás, biszexualitás, szado-mazochizmus) foglalkoztak. Hatalmas ellentét volt ez. 
A híres lemezborító
A Velvet Underground zenéje nyomasztó légkört teremtett maga körül, a számok zajosak és művészileg tiszták voltak, nem tartoztak egyetlen akkor divatos mozgalomhoz sem. Ugyan lemezeiket alig vették, és három évvel Lou Reed kiválása után 1973-ban feloszlottak, mégis ők voltak a hetvenes évekbeli art-punk és új hullám egyik legfontosabb inspirációs forrása. Leghíresebb lemezük a Velvet Underground & Nico, amihez Andy Warhol készítette a ma már kultikussá vált banános borítót. Sunday Morning   


Iggy Pop
Iggy Pop a rockzene egyik legellentmondásosabb alakja, nem a mesés énektudásával, inkább extravagáns színpadi megjelenésével vívta ki az elismerést. 1969-ben jelent meg első cím nélküli albuma a Stooges énekeseként. A Velvet Undergroundhoz hasonlóan ők sem gazdagodtak meg a lemez eladásokból, de a későbbi zenegenerációkra hatalmas hatást gyakoroltak. A Stooges 1974 februárjában feloszlott, leginkább Pop drogfüggősége miatt, ami ellehetetlenítette a koncertezést és a lemezfelvételeket. Kisebb kihagyás után, 1977-ben vette kezdetét Iggy mai napig tartó szólókarrierje. Igyekezett olyan lenni, mint példa képe, Jim Morrison (The Doors) a legrosszabb pillanatiban; exhibicionista, trágár és megbotránkoztató.  Mindent megtett annak érdekében, hogy túlszárnyalja a kortársait, és ezt csak úgy tudta elérni, ha minél őrültebb dolgokat csinált a színpadon. A közönség kezein szörfölve, mogyoróvajjal kenegette a testét, pengével vágott sebeket magán, porszívót használt hangszerként és állítólag egyik rajongója orális örömökben részesítette a színpadon. Megvetette és utálta az amerikai álmot, mégis amerikaibb volt a legtöbb amerikainál. Ő maga volt a megtestesült polgárpukkasztás, nem véletlenül eredeztetik tőle a punk-rockot. Leghíresebb száma a The Passenger, ami az egyik legkiemelkedőbb albumán a Lust for Life-on jelent meg 1977-ben. 
Miközben Iggy egyik drogmámorból a másikba úszott, Manhattanben pezsgésnek indult a korai punkélet. Legjelentősebb előfutára a New York Dolls volt, akik túl korán érkeztek, zeneileg már elhagyták a hatvanas évek fellengzős stílusát, de az újonnan kialakult punk-rockhoz nem értettek. Az sem segített nekik, hogy 1974-ben hozzájuk szegődött Malcolm McLaren, aki rá alig egy évre felrobbantotta a nyugodt angol polgári életét a Sex Pistolsszal.  A fiatalokat nem érdekelte már a poszáta életű New York Dolls és az újdonságra éhesek egyre inkább a CBGB klubban rendszeresen fellépő friss előadók felé fordultak. 

A CBGB-kör

Olyan előadók léptek fel a CBGB-ben, mint Patti Smith, a később Blondie-ként híressé vált Debbie Harry, a Talking Heads és a Ramones-fiúk. A klub 1973 decemberében nyitott meg, maga a név a Country Blue Grass Blues rövidítése, jelezve, hogy induláskor a csendesebb folkzenében gondolkozott a hely tulajdonosa, Hilly Kristal. Alkalmanként irodalmi felolvasó esteket is tartottak itt, a kevésbé forgalmas napokon pedig, feltörekvő rockzenekarokat is színpadra engedtek. Eleinte alig páran lézengtek ezeken a koncerteken, később a közönség tagjaiból egyre-másra kerültek ki az újabb fellépők. Egymás előadásait nézték, és próbálták őket túlszárnyalni, folyamatosan fejlődtek és rengeteget improvizáltak. Időt és teret hagytak a fejlődésre, nem akartak pénzt keresni, csak jól akarták magukat érezni. 
Patti Smith az Easter borítóján
Miközben a slágerlistákat olyan számok vezették, mint Bo Donaldsontól a Billy Don’t Be A Hero és Carl Douglastől a Kung FuFighting, egy vékonyka művészlélek felvette első fontosabb felvételét, Jim Morrison egyik versét adta elő, a Doors billentyűse, Ray Manzerak első szólólemezén.
Patti Smith életműve magasan kiemelkedik a kortársai közül. Költőként kezdett színpadon tevékenykedni, előtte kipróbálta magát újságíróként és festőként is. Versei előadáshoz rendszeresen Lenny Kaye adott zenei hátteret, ahogy elektromos gitárjával nyers hangokat, nehéz dallamokat játszott.  Duójuk hamarosan együttessé bővült és létre jött a Patti Smith Group.  Patti maga volt a megtestesült antisztár. Vézna, nem túl szép nő, nem használt sminket és hajával sem bajlódott sokat. Szívesen hordott több számmal nagyobb ormótlan férfiruhákat, köpködött és káromkodott az előadásai közben és teljes nyugalommal mutatta meg az 1978-ban megjelent Easter borítóján a korszelemmel teljesen ellentétes, borotválatlan hónalját. Mégis amikor fent állt a színpadon és kiabálva, nyögve énekelte és szavalta költeményeit, mindenkit megbabonázott maga körül, ez az ambivalens kettősség jellemzi költészetét is, a zseniális, lélekölő sorok után gyakran jöttek banális közhelyek.
Ramones
A Ramones hatása megkérdőjelezhetetlen. Rövid, átlagosan alig két perces, háromakkordos számaik, enyhe Beach Boys-os beütéssel, ezer meg egy punk bandát ihletett meg, mégis csak egy albumuk érte el, hogy aranylemez legyen, az 1988-ban megjelent Ramones Mania. Beiktatták őket a Rock and Roll Hall of Fame-be, 2011-ben pedig Grammy életműdíjat kaptak. Az 1996-ban bekövetkezett feloszlásukig, szinte folyamatosan turnéztak; összesen 2263 koncertet adtak 22 év alatt. Érdekesség, hogy a tagok mindegyike felvette a Ramone nevet a művészneve mellé, köztük a Budapesten született Erdélyi Tamás (Tommy Ramone).
A Ramones által játszott zene később english punkként vált híressé. Ők voltak az első igazi punk-rock banda, hazájukban mégsem tudtak átütő sikert aratni. Egy mozgalom, aminek magvai Amerikában lettek elvetve, mégis az Egyesült Királyságban bontott virágot, és nem is akármilyen virág nőtt ki a szigetország esős talajából.




A háborúnak már régen vége volt, egy egész generáció nőtt fel viszonylag békében. Az ország már nagyjából kimászott a romok alól, a lebombázott épületek újjá épültek, de a gazdaságnak még idő kellett, hogy talpra álljon. Britanniában masszív munkanélküliség uralkodott, a fiatalok csak lézengtek az újonnan épült betonrengeteg piszkos utcáin, nem volt munkájuk és ha mégis akadt valami, azt is undorral végezték. A legtöbb ilyen, munkásosztályból származó tizenévesnek, nem volt se végzettsége, se biztos családi háttere. Dühösek voltak, elkeseredettek és az egyetlen kiutat a zene jelentette. A punkok radikális nemet mondtak mindenre. Elegük volt, a virágnemzedékből, akik úgy akarták jobbá tenni a világot, hogy kivonultak a kapitalista rendszerből, és önálló kommunákban éltek. Elegük volt a pénz orientálta zenei elitből, akik ellen nyílt támadásba lendültek, hogy az uralkodó rock merev formavilágát, és sablonos manírjait mindörökre kiirtsák. Gyűlölték a királyi családot, akik örökösen emlékeztették őket, az életüket ellehetetlenítő osztálykülönbségre. Nemet mondtak mindenre, de a hippikkel ellentétben, ők nem hagyták ott a nagy városokat, hanem szembementek az egész társadalommal.  
Nem mindenki ért egyet abban, hogy mikor kezdték el használni a punk kifejezést, az újfajta zenészekre és azok rajongóira, egyesek szerint még a CBGB idején aggatták rá az ottani együttesekre, és ők hozták át Európába, mások szerint először az angol underground helyeken kezdték el használni. Az bizonyos, hogy 1976 közepén a CBGB törzszenekarai közül néhány (Ramones, Patti Smith Group, Televison, Blondie) elment Angliába turnézni, és nem sokkal ez után kezdték el a sajtóban is használni a punk kifejezést. Amikor pedig ez az újfajta jelenség, már mindenhol fellehető volt, így neveztek mindenkit, aki éjjelente az utcán lődörgött, biztosító tű lógott a füléből, drogozott és olcsó sörtől elázva kiáltozott anarchista mondatokat egy-egy féktelen rock koncerten.
A hírhedt bolt bejárata
A korszak leghíresebb és leghírhedtebb együttese, egyértelműen a Sex Pistols volt. Kicsit több mint két éves fennállásuk alatt, tömeghisztériát okoztak, felbolygatták az angol polgári értékeket és örökre beírták a nevüket a rockzene történelmébe.
Az egész, 1975 nyarán kezdődött egy, a King’s Road-on működő szexbutikban. Korábban extrém divatüzlet volt, amit McLaren nyitott pár évvel korábban, és ami már akkor is kedvelt találkahelye volt a különcködő, extravagáns fiataloknak. Miután McLaren felsült a New York Dolls-al Amerikában, Londonba visszatérve újra nyitotta kis butikját, és tovább kereste az ideális jelölteket a nagy punk-rock forradalomhoz. Végül talált is három zenészt, a korábbi Swankers közismerten tehetségtelen tagjait, akikkel megegyezett, hogy csinálnak egy együttest, és ő lesz a menedzserük. Már csak egy énekesre volt szükségük. Az anekdota szerint Johnny Rotten, egy I Hate Pink Floyd (utálom a Pink Floydot) pólóban mászkált a bolt előtt amikor leszólították. Megkérdezték, hogy tud-e énekelni, azt felelte, hogy nem, de a kiabálás és a visítás nagyon megy neki. Behívták, „elénekeltettek” vele egy Alice Cooper számot, amit annyira rosszul adott elő, hogy rögtön bevették a csapatba. Így született meg a 70-es évek Antikrisztusa, a Sex Pistols.
A Sex Pistols
Első koncertjüket 1975 novemberében adták, a jobb zenéhez szokott főiskolások már az első szám után kifütyülték őket és a rendezők nem sokkal később lezavarták őket a színpadról. Rövidesen elkezdtek dolgozni első felvételeiken és megjelent az Anarchy in the U. K., ami óriási botrányt kavart. A Sex Pistols pillanatok alatt az érdeklődés középpontjába került, sokan szidták őket, másik istenként kezdték őket emlegetni. Alig három hónappal a bemutatkozó koncertjük után, már címlapon szerepeltek, rendszeresen beszéltek róluk a híradóban, és az EMI 1976 októberében 40 ezer dolláros szerződést kötött velük. Aztán 1977 elején inkább kifizették nekik a teljes összeget, csak hogy megszabadulhassanak tőluk, és az A&M-hez mentek, de egy hét múlva ez a társaság is kitette a szűrüket. Végül a Virgin Records vette őket a szárnyuk alá.  1976 decemberében volt az egyik legnagyobb botrányuk: interjút adtak a Thames Television egyik délutáni műsorában, ahol a riporter, Billy Grundy megkérte Johnny Rottent, hogy használjon minél több szaftos kifejezést. Kérése teljesült, és repkedtek a négybetűs szitokszavak (shit, fuck) Rotten olyan minősíthetetlenül beszélt vele, (you dirty fucker, you rotten bastard)  hogy másnap minden újság címlapján ők virítottak. A konzervatívabb angol lapok megszólaltatták az utca emberét is, a válaszok között akad néhány gyöngyszem is, mint James Holmesé, aki első dühében szétverte a televízióját. „ Nem vagyok egy erőszakos ember, de nem szeretem, ha teaidőben ilyen mocskot kell hallgatom”
Nem sokkal ezután, megkezdődött Angliában a punkháború, le kellett mondani a turnékat és a koncerteket, mert mindenhonnan ki voltak tiltva. De hiába próbálták megállítani őket, a punk egyre népszerűbb lett, ami 1977 nyarán odáig vezetett, hogy a Sex Pistols vezette az angol zenei listát.
God Save The Queen
1977 júniusában, II. Erzsébet királynő uralkodásának huszonötödik évfordulóját ünnepelte egész Nagy-Britannia. A Pistols sem akart lemaradni, a május végén kiadott God Save The Queen példátlan gyorsasággal lett sláger. Természetesen ez is hatalmas botrány volt, mint szinte bármi amit csináltak. A dalt azonnal betiltották, egyetlen rádió sem tűzte műsorra, mert következmények nélkül senki nem mondhat rosszat a királynőről. De ők ezt is megoldották, kibéreltek egy kisebb hajót, és a Temzén csordogálva játszották az új slágerüket, az alig négyszáz méterre állomásozó királyi flotta előtt. Innentől kezdve egyértelműen a Sex Pistols volt Anglia első számú közellensége.
Ahogy nőtt a punk népszerűsége, úgy kezdett el egyre hangosabb lenni az ellentábor is. Antipunkok támadtak a közönségre több koncerten is, Johnny Rottent, egy hazafias érzelmű férfi sebesített meg súlyosan egy borotvával, a dobosukat Paul Cookot pedig vasrudakkal verték meg az utcán.
1977 októberében jelent meg debütáló nagylemezük a Never Mind The Bollocks, Here’s The Sex Pistols, amiről több dal sláger is lett (Pretty Vacant, Holidays in theSun) az ezt követő turnén játszottak utoljára Angliában. A tervek szerint decemberben felléptek volna a Saturday Night Live-ban, de útlevél problémáik voltak, így végül csak a kicsit későbbre tervezett turné miatt mentek Amerikába. A két hétig tartó koncertsorozat, amiket direkt bevásárlóközpontok mellett lévő klubokban tartottak, katasztrofális volt. Semmi nem működött úgy ahogy addig, és egy elfuserált koncert után, az énekes, Johnny Rotten ott hagyta a többieket és 1978. január 18-án bejelentették, hogy feloszlott a zenekar. Később még többször összejöttek egy-egy koncert vagy turné kedvéért, de huzamosabb ideig nem maradtak együtt. A Sex Pistols tündöklésével és dicstelen bukásával maga volt a punk.
  
 A következő részben részletesen lesz szó a Clash-ről, a punk elemeket csak részben használó együttesekről, mint a Joy Division és a kilencvenes években újra éledt punk-rockról illetve pop-punkról. 
           



       

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése