2015. május 13., szerda

A Punk II. rész - Punk is Dead

Sziasztok! Végre kész lettem a különböző zenei műfajokkal foglalkozó cikksorozatom második részével is, igyekeztem mindent és mindenkit megemlíteni, de a végét kicsit hanyagoltam, mert úgy éreztem nem feltétlenül fér bele az elképzeléseimben, ha van rá igény, akkor írok még egy cikket amiben részletezem a punk elmúlt húsz évét is, addig is lessétek meg az első részt, ha még nem találkoztatok vele.  Jó olvasást és zenehallgatást. 
u.i.: Hozzászólásokban várom a tippeket, hogy legközelebb melyik műfajról írjak cikket.
Akira

The Clash
  A Sex Pistols alig pár hónap alatt forradalmat csinált a poshadó zeneiparban, mégis, a zeneileg legfigyelemreméltóbb alkotások egy másik együttes, a szintén brit Clash nevéhez fűződnek.
A The Clash 1976. július 4-én a Sex Pistols előzenekaraként mutatkozott be először a közönségnek, mindenféle siker nélkül. A második fellépésük után egy kritikus úgy fogalmazott, hogy jobb lenne, ha visszamennének a garázsba ahonnan jöttek és magukra zárnák az ajtót. Szerencsére a negatív fogadtatás nem szegte kedvüket és nem adták fel elképzeléseiket, ennek köszönhetően 1977 márciusában megjelent első daluk, a White Riot. Az év szeptemberében már a CBS kiadó egyengette a The Clash útját, cím nélküli debütáló lemezük 1977 áprilisában jelent meg, és egészen a tizenkettedik helyig jutott el a brit albumlistán.
A zenekar tagjai már az együttes megalakulása előtt is együtt éltek, illegális házfoglalóként tengették mindennapjaikat, mint abban a korban sokan mások is. Arról, hogy miért vettek hangszert a kezükbe, az énekes Joe Strummer így nyilatkozott:  
 „Nincs hova mennünk. Nem tudunk mit csinálni. Minden törvény ellenünk van. Semmi nem maradt nekünk. A rádió műsora a háziasszonyoknak szól. Akinél a pénz, azé a hatalom”
A Pistolssal ellentétben, a Clash nem akarta arcon köpni Angliát, helyette fel akarta lázítani az ifjúságot, hogy törjenek ki a nagyvárosi unalomból, hagyják maguk mögött a társadalmi egyenlőtlenségeket. Dalaik harcos hangvételűek, egyértelmű politikai állásfoglalásokat közvetítettek, de ahogy múltak az évek egyre inkább puhulni, színesedni kezdtek zeneileg. Második albumuk (Give ’Em Enough Rope, 1978) sokkal dallamosabbra és rockosabbra sikerült, amit néhány reggae elemmel színesítettek. A változás sikert is hozott, Angliában egészen a második helyig meneteltek, míg Amerikában az első százba se jutottak be.
Az igazi, minden elsöprő áttörést az 1979-ben megjelent London Calling című korongjuk hozta meg, ami már jóval színesebbre sikeredett, mint az előző két albumuk. A raggea és tradicionális rock hangzását megfűszerezték egy leheletnyi ska-val és egy csipetnyi rockabilly-vel, így létrehozva minden idők egyik legjobb rock lemezét. Az Elvis Presley 1956-ban debütáló lemezét másoló, ikonikussá vált borítón a zenekar basszusgitárosa, Paul Simonon látható, ahogy épp földhöz vág egy gitárt. Érdekesség, hogy más zenészekkel ellentétben Paul csak egyszer tette tönkre ilyen módon a hangszerét. A megjelenése után, szinte azonnal siker lett, az album kislemezei (Train In Vain, Clampdown, LondonCalling) már Amerikában is slágerek lettek. Ekkor mondta azt Gary Lucas a CBS kiadó munkatársa, hogy ők „Az egyetlen banda ami számít” ezt a mondását később nem csak a rajongók, hanem az újságírók is előszeretettel használták.
Egy évre rá megjelent a banda zeneileg és politikailag legvitatottabb albuma, a Sandinista!, ami rengeteg különböző műfaj elemeit tartalmazta. Sok támadás érte őket a nyíltan baloldali nézeteket idéző szövegeik miatt és az olyan kísérleti dalokért, mint a The Magnificent Seven, ami a rockot vegyítette a rappel.
1982-ben jelent meg a legsikeresebb lemezük, a Combat Rock, ami egy jó Clash felvételhez hűen tele volt szokatlan dalokkal, olyan kísérletező elemekkel, mint hang kollázs, és szavalás a költő, Allen Ginsberg jóvoltából. De nyitottak a populárisabb réteg felé is, így két úgymond rádióbarát szerzemény is helyet kapott az albumon, a sikeresebb Should I Stay or Should I go illetve a Rock TheCasbah. A listákon is jól szerepeltek, Amerikában a 7. míg Angliában a 2. helyig meneteltek.
A Combat Rock után az együttes kezdett szétesni. A dobosukat Nicky "Topper" Headont kirúgták, még az album megjelenése előtt, mert heroin függősége ellehetetlenítette vele a közös munkát. Ugyan elindultak turnézni, többek közt a The Who előzenekaraként léptek fel az Egyesült Államokban, de már semmi nem volt a régi. 1985-ben még megjelent egy albumuk a Cut The Crap, ami közel nem aratott akkora sikert, mint elődei, egy évre rá fel is oszlottak. Később ugyan próbálkoztak megint együtt zenélni, de ezeket már nem a The Clash neve alatt tették, inkább közreműködtek más együttesekkel, mint például a Gorillaz.
Befolyásuk a mai rock és punk zenére felbecsülhetetlen, olyan együtteseket inspiráltak, mint a No Doubt, az Arctic Monkeys, a White Stripes és a Massive Attack.
Ian Curtis
 Miután véget ért a második punk hullám aranykora is, egy viszonylagosan új korszak kezdődött meg a punk rock számára. A Warner 1977-ben felvásárolta a tizenegy évvel azelőtt alapított Sire Recordsot, aminek olyan előadókkal volt szerződése, mint a Ramones, Talking Heads és Madonna. A kiadó próbálta a még mindig kicsit negatívnak ható punk elnevezést a sokkal könnyedebb New Wave-re cserélni, több-kevesebb sikerrel. Miközben az üzletté alakult lázadásnak az eredeti formája hanyatlani kezdett, egyre több olyan együttes jelent meg, akik tovább fejlesztették a dühös gitárdallamokat, és valami egészen újat hoztak létre. Angliában a post-punk alig pár évre a punk után jelent meg, míg Amerikában a hardcore punk 1978 végén kezdett el éledezni. A post-punk legnagyobb alakja, kétségkívül az Ian Curtis által vezetett, Joy Division volt. A banda 1976-ban alakult és a kezdeti időkben Warsaw néven tevékenykedett, ebben az időben zenéjük jóval keményebb, punkosabb volt, de hamar rátaláltak a sajátos hangzásukra. Első lemezük az Unknown Pleasures, 1978-ban jelent meg a független Factory Records gondozásában, és hatalmas sikert aratott; az angliai közönség és sajtó imádta, annak ellenére is, hogy a tagok nem voltak megelégedve a lemez hangásvilágával, mert az nem adta vissza teljesen az élő fellépéseik hangulatát, ami jóval nyersebb és agresszívabb volt. A zenekar egyre sikeresebb lett, 24 állomásos angliai turnéra indultak, többször szerepeltek a TV-ben is. 1980 májusában az amerikai turnéjuk előestéjén, a súlyos depresszióval és számos magánéleti problémával küzdő énekes, Ian Curtis véget vetett az életének. A Joy Division második és egyben utolsó albuma, a Closer posztumusz jelent meg, és a rajta lévő Love Will Tear Us Apart a legsikeresebb kiadványuk lett. A megmaradt tagok New Order néven újjáalakultak és további sikereket értek el.
Míg Nagy-Britanniában lelassult a punk, addig Amerikában pont az ellenkezője történt. A szupergyors és agresszív ütemű, sikításszerű énekkel tarkított, gyakran politikai témákat boncolgató hardcore punk gyorsan tört előre. A BlackFlag-et tartják a műfaj első képviselőjének, az együttes 1976-ban alakult Kaliforniában. Korai punkot kevertek, heavy metal dallamokkal, freestyle stílusokkal és kortárs klasszikus elemekkel, ami leginkább Ginn gitárjátékában volt felfedezhető. Ők adták ki az első független hardcore lemezt, ezzel mintegy utat nyitva a többi underground zenekarnak.
Dead Kennedys
A San Franciscóban alakult Dead Kennedys a harcore punk leghíresebb szereplője. Eleinte gyakran használtak különféle álneveket, mint a The Sharks vagy a The Pink Twinkies, mert a szervezők túl provokatívnak találták az eredeti nevüket. Pedig a közhiedelemmel ellentétben, nem a Kennedy családon gúnyolódnak, Biafra az énekesük úgy fogalmazott, hogy fel szeretnék hívni a figyelmet arra, hogy az Amerikai Álom véget ért.
Zenéjük lényegesen elkülönült a punk megszokott vonulataitól, olyan műfajokból merítettek ihletet, mint a spagetti western, a pszichedelikus rock, surf zene, rockabilly és a garázs rock. Szövegeik leginkább a 70-es és 80-as évek szociálpolitikáját elemezték morbid humorral, mintegy szatirikus jellemmel. 1980-ban jelent meg az első lemezük, a Fresh Fruit for Rotting Vegetables, ebben az évben meghívták őket a Bay Area Music Awardsra, hogy hitelességet adjanak a média által jobban kedvelt New Wave számára. A DK tagok persze nem érezték ennek szükségességét, így egy gúnyos előadás formájában támadták meg a díjátadót, aminek az lett a következménye, hogy többet nem hívták őket ilyen fajta fellépésekre.
A Bad Religion is a 70-es évek végi újjáéledési folyamat meghatározó szereplője volt. 1979-ben alakultak Los Angelesben, nevüket az akkoriban egyre gyakrabban sugárzott tévés vallási műsorok ihlették, így hangsúlyozva a tagok nézeteit a dogmatizmussal kapcsolatban. Első lemezüket a saját kiadójuknál jelentették meg 1982-ben, How Could Hell Be Any Worse? néven. Sok tagcsere és csak underground szinten sikeres kiadványok után végül az 1994-ben megjelent Stranger Than Fiction hozta meg nekik a világhírnevet, olyan slágerekkel, mint az Infected vagy a 21stCentury (Digital Boy). Az együttes szövegeiben rendszeresen feltűnik vallás vagy politikai tartalom, mégse vallanak konkrét álláspontot, meghagyva a hallgatóik szabad választási lehetőségét. A mai napig aktívan működnek, idén jelent meg a tizenhatodik albumuk, és már dolgoznak a következőn. Az amerikai hardcore színtér olyan együtteseket inspirált, mint a The Offspring, AFI, NOFX és a RiseAgainst.
Green Day
A mainstream zene kezdett átalakulni, ami az előző generációnak még underground volt, az a 80-as évek tizenéveseinek már természetesnek hatott, hallották a rádióban, látták az újdonságnak számító videókat a még gyerekcipőben járó MTV-n. A punk-rockra is ez a sors várt. A régi, első és második hullámos zenekarok feloszlottak, vagy már nem tudtak újat alkotni, nyílt egy piaci rés, amit az új nemzedék új lázadói töltöttek be. 1984-ben megalakult a The Offspring, akik elsőként tettek fel ingyenesen dalt az internetre, a Pretty Fly (For a White Guy) című számukat több mint 22 millióan töltötték le legálisan. Az 1986-ban alakult Green Day első lemeze a Dookie, kilenc millió példányban kelt el csak az USA-ban az első két évben. A lemez, ami 1994-ben került a boltokba, megváltoztatta a punkról kialakult képet, többé nem voltak koszosak, nem rugdostak kukát, helyette rádióbarát dalokat írtak, a lázadás kommersz lett, a nyers düh kiment a divatból. Ugyan a Green Day folytatta a punk együttesekre jellemző politikai nyíltságot, mégis sokak szemében nem tűntek hitelesnek. Később még jobban hígult a punk zene, létrejött a pop-punk olyan húzónevekkel, mint a Blink 182 vagy a Sum 41.
 A kilencvenes évekre a punk-rock új hangzást kapott és alternatív rockra keresztelték át, megjelentek az olyan bandák, akiknek a zenéje már nem sokban hasonlított az első hullámban szereplő Sex Pistols hangzására, mégis hatással voltak rájuk. Ilyen volt például a Nirvana, akik a grunge hullámot lovagolták meg és tették azt világhírűvé.
Az egykor kicsi és koszos klubokban játszott vad zene már ott volt mindenhol, felléptek neves fesztiválokon, szerepeltek a tévében. A punk üzletté vált, maga után hagyva a lázadást.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése