2015. április 3., péntek

Lenu - Kivégezni,s nem sajnálni

Kivégezni,s nem sajnálni



     A hold megvilágította az utcákat,az éjszakai égbolt csodálatos volt,a lány mégsem ezzel foglalkozott.Vigyorogva tartotta a véres kést a kezében,s úgy nézett le a holttestre.Hogy ki volt a holttest? Nem tudta.Egyszerűen csak ő volt az,akit kiszúrt - pontosabban megszúrt.Sokan gondolják,hogy egy kenyérvágókéssel nem lehet embert ölni.Ó,dehogynem! A harmincas éveiben járó férfi mesélhetne róla,aki eléggé halott.A nő fekete haja a szemébe hullott,zöld szemével pásztázta a környéket.Ha az előbbi tettéről nem jöttetek volna rá,a csaj klinikai eset lenne,ha nem szökött volna meg az elmegyógyintézetből.De meglépett,már harmadjára.Úgy értem,már harmadjára a héten.Nem bírnak vele a gondozók.Egyet meg is ölt,két nappal ezelőtt.Nem engedte ki az ajtón,Lúcia pedig az előbb említett késsel elvágta a torkát.Nevezhetnén hidegvérű gyilkosnak,mert az is.Egy 23 éves nő,akit öt esztendős korában elhagytak a szülei,s bátyjára maradt.Testvére azonban nem viselte jól a gondját.Alkoholproblémákkal küzdött,kábítószert fogyasztott és verte a húgát.Négy évvel később Dániel öngyilkos lett.Ezután a kilenc éves kislány járta az intézeteket - javítók,börtönök,diliházak.
Sehol nem fogadták be,még a legrosszabb társaságba sem.Egyedül intézett mindent,magányos farkas volt.Neki ez tökéletesen megfelelt,illetve erről próbálta meggyőzni magát.Pedig,egyáltalán nem érezte úgy,hogy ez rendben lenne.Mindig is vágyott egy legjobb barátra,vagy egy fiúra,aki mindig mellette áll.De neki ez nem adatott meg.Különcként élt,különcként evett és ivott,különcként kelt és feküdt,különcként gyilkolt,s szökött meg,mindent különcként csinált.A fura dolgokat szerette,de mégsem jó leélni különcként az életet.Különcnek lenni más,mint furának,vagy másnak.
    Hirtelelen lehajolt,majd egy csókot lehelt az ismeretlen férfi homlokára.
- Te vagy a 33. a listámon. - suttogta,ezt követően pedig beletörölte vértől ázott kezét a fehér,intézetes ruhájába.Gyűlölte ezt a göncöt,ahogyan az ott dolgozókat,a családját,önmagát és mindenki mást is.Mindent,mindenkit gyűlölt.
    A semmíből szirénák zaja csapta meg a fülét,ő pedig egy utolsó pillantás vetve áldozatára,rohanni kezdett.Nem törődött semmivel,csak eszeveszetten szaladt,mert nem akart visszamenni abba a borzalmas szagba,a bezártságba - ami azt illeti,élni sem akart teljes erőbedobással.Sokszor elgondolkozott azon,hogy mi lett volna,ha ő máshová születik? Egy jobb helyre,ahol a szüleivel lehet,a testvérével együtt.Ahol nem kell azon aggódnia,hogy bármikor betoloncolhatják oda,ahová éppen közelebb van.Hiszen neki már úgy is mindegy,hogy a börtön vagy a "Gyogyósok Háza" - ahogy ő nevezte.Tulajdonképpen meg is állhatna,s hagyhatná,hogy bevigyék a "megfelelő" helyre.Egyszerű lenne.Ő megáll,amazok elkapják,bevágják a kocsiba,majd a következő megálló valamelyik számára alkalmas,államilag támogatott helyre.De nem teszi.Hogy miért? Mert abban semmi izgalom nincs.Ti úgy gondoljátok,hogy éppen elég izgalmas az élete pár száz méter futás nélkül is,ő mégsem így érezte.Egyszer csak egy kéz nyúlt ki elé a semmiből,és gallérjánál fogva berántotta egy sötét sikátorba.Félnie kellett volna,de nem félt.Már régen nem érzett semmit,vagy csak nagyon minimálisan.Kíváncsian kémlelt körbe a patkányok lakóhelyén.A bűz csípte az orrát,viszont ez már meg sem kottyant neki.
- Hová rohansz? - lépett ki az alak a sötétből,s a gyér lámpa fénye megvilágította az arcát.Véreres volt a szeme.Biztos a sok drogtól - gondolta Lúcia.Öltözékén nem lehetett kifogást találni.Fekete pólót és kopott farmert viselt,amik jól kiemelték izmos alkatát.Markáns arca volt,borosták díszítették állkapcsát.Sötét szeme beleolvadt az éjszaka színeibe,hajával egyetemben,ami szőkén vírított.A nő nem válaszolt.Keveset beszélt,inkább cselekedett. - Látom nem fogsz hamar válaszolni. - jelentette ki,miközben leült egy nagyobbacska köre.Helyet kínált a leányzónak is,amaz azonban nem élt a lehetőséggel.Egy darabig még kérdezgette a Névtelen Lúciát,hiábavalón.A nőcinek kezdett elmúlni a türelme.Egy hajszál választotta csak el attól,hogy újabb gyilkosságot kövessen el.Vagy kettőt,hogy soha többet ne idegesítse fel senki.Ezen elmélkedett,mikor a pacák felugrott az ülőhelyéről és a hölgy képébe mászott.
- Szólalj már meg! - üvöltötte torkaszakadtából.Ő hamarabb vesztette el a türelmét.
- Félsz? - kérdezte alig hallhatóan amaz.A másiknak a döbbenettől leesett az álla,kikerekedett a szeme.Egy nyomorult kérdést tettem fel és ez a reakció - gondolta magában Lú,s furcsán nézett az ismeretlenre.
- Te tudsz beszélni! - kiáltott fel a boldogságtól az ember,s ölelésre nyitotta karját.A hirtelen érzelemnyílvánítástól az anti-néma hátrált egy lépést,s fenyegetően így szólt:
- Ha kedves az életed,akkor nem érsz hozzám! - lehet,hogy a hangsúly miatt,lehet,hogy a kés miatt,de a fiatalember nem próbálkozott még egyszer.Már nem hallatszódtak a szirénák hangjai.A lány úgy gondolta,hogy ideje lelépni,viszont valami nagyon fúrta az oldalát. - Miért húztál ide be?
- Azt hittem valami könnyebb préda leszel,aztán megláttam a késedet. - vont vállat.
- Jó döntés. - bólintott,majd kilépett a sikátor sötétjéből.Zöld szemével pásztázta a környéket,nem vélt felfedezni semmi gyanúsat - természetesen,önmagán kívül.Pehelykönnyen suhant az utcákon keresztül,mígnem meglátott egy kamaszokból álló bandát.Gondolkodás nélkül odament hozzájuk és kért egy szál cigit.Az éjszakázás mindig nikotint igényelt,s ezt ő nem akarta elvenni a testétől.Egy fültágítos,piercingeket viselő srác szemtelenkedett,mígnem Lúcia ránézett egy csupa fekete ruhát viselő lányra.Bólintott egyet,majd a kezébe nyomott 2-3 szálat.Ezután Lúcia gondolkodva szelte az utcákat.Vajon miért hagyták abba a keresését? Hiszen olyankor már régen bent volt valahol.Lehet,hogy megunták? Biztos,hogy nem.Ezek abban lelték örömüket,hogy hajkurásztak valakit.Talán most ott voltak valahol? Nem hitte.Pedig számíthatott volna rá,hiszen a következő utcasarkon,amikor befordult,egy rendőrtiszttel találta szembe magát.Ismerte őt.Valami Pali volt,vagy Peti? Nem tartotta lényegesnel.Automatikusan nyújtotta a két kezét,s nem kellett sokáig várnia.Betuszkolták az autó hátsó ülésére.Ezek szerint ma a cella van soron - gondolta az elkapott.Igen,valóban azon volt.Már saját cellája volt.Megtiszteltetésnek érezte,hogy az a sajátja.Két dolog volt az életben,ami az övé: az a cella és a kése.Mindig elvették tőle,ő azonban különboző módszerekkel visszaszerezte.Mármint a kést,nem a cellát - azt kapta anélkül is.
     Amikor megérkeztek az ismerős helyiségbe,Lúciának nem kellett csalódnia.Még a "szomszédja" is a megszokott volt.Itt mindig olyan pisiszag terjengett.Elgondolkozott már rajta,nem egyszer,nem kétszer,hogy vajon Rozi (a szomszéd),vagy a rendőrök ilyen büdösek.Végül arra a következtetésre jutott,hogy mindannyian azok.Rázárták a rácsot,mire ő lerogyott a kőre.Jobb volt az,mint az ágy.Nézelődött az apró szobában,s újabb módszeren agyalt,hogy hogyan szerezhetné meg a kenyérvágót.Előzőleg Rozi segített neki,annak a reményében,hogy ő is kiszabadulhat.Ez nem történt meg.Lúcia túl önző ahhoz,hogy megossza mással az ölés örömét.Szemét a falon lévő penészre tapasztotta,s börtöni élete során most először fintorodott el a hely igénytelenségén.
- Kérhetek takarítóeszközöket? - tette fel a hirtelenjéből jött kérdést,és még ő is csodálkozott a búzgóságán.Az őr gyanakodva nézett rá,de mégis hogyan jutott volna ki egy szivacs és egy vödör víz segítségével?Szó nélkül adott neki spongyát és csapvizet.A nő elkezdte pucolni a falakat,azonban rá kellett jönnie,hogy a penész nem jön le vízzel és ronggyal.Mindegy - gondolta - , egy próbát megér. És elkezdte súrolni a bezöldült festéket.Két órájába telt az öt négyzetméteres szobácska kitakarítása.Már hajnali négy volt.Ő fáradtan esett a jéghideg kőre,s a plafont kezdte el bámulni.Újra gondolkozni kezdett.
     Mi értelme van az ő életének?Az,hogy másokét elvegye?Mert ehhez,lássuk be,nagyon értett.Úgy gondolta,hogy nem elmebeteg,hiszen nagyon is tudja,tisztában van vele,hogy mit tesz.Tudja,hogy embereket öl,és azt is,hogy nem ismeri az áldozatait.Viszont azt nem tudta eldönteni,hogy élvezetből gyilkol,avagy mindenkin megbosszulja borzalmas életét.Egy ideig nem is érdekelte.De most foglalkoztatja a téma,túlságosan is.Emlékezett az első emberre,kinek életét elvette.Az első kivégzésre,amit ő vitt véghez,s arra,hogy mennyire dühös volt akkor.Egy negyvenes éveiben járó nő volt a szerencsétlen.Fekete szeme,fekete haja volt.Lúciának fogalma sem volt,miért pont ő.Magas volt,szép,és piszkosul boldognak látszott.A rá köetkező három percre pedig,leginkább halottnak tűnt.A zöldszemű gyilkos,bosszúálló,vagy öldöklő lány - kinek,mi - hányingert kapott magától.Életében először,talán másodjára részesül önmaga által okozott hányigerben.Mindig is rossz gyerek,tinédzser,illetve csapnivaló felnőtt volt.Csodálkozott rajta,hogy miért nem ítélték még halálra?Az lenne a legmegfelelőbb bűntetés számára.Több embert biztos nem nyírna ki.Túlságosan is elnézők a rendőrségen.Miközben ezen járt az agya,a Rozi felőli cellából kaparás hallatszott.
- Rozi,jól vagy? - kérdezett rá bizonytalanul.
- Jól. - jött szomszédja mély hangja,s a témát le is zárták.Gőze sem volt róla,hogy mi lehet ez a hang.Feláltt a padlóról,majd körbekémlelt a "lakásában".Koszos falak,amik vizesek is voltak,kényelmetlen vaságy,apró ablak,amin átszűrődött a hajnali fény,valamint egy mosdókagyló és egy budi.Igen,ez a szó illik rá.Egyáltalán nem voltak higiénikusak.A falon apró karcok virítottak.Közelebb ment és úgy szemlélte meg őket.Vonalak éktelenkedtek ott.Pontosan 365.Ez egy évet jelentett.Biztos az előző tulaj véste bele a falba.A négy évvel ezelőtti,hiszen Lúcia már elég régen tengődik itt.Négy éve,ami azt illeti.De nem egyhuzamban,hiszen mindig megszökött.Kivette a kulcsot az őr zsebéből,meg ehhez hasonló könnyű,a figyelmetlen őröknek pont jó turpiszságok.Viszont most nem érzett kényszert a szabadulásra.Amit érzett az egészen más volt,önmaga elleni dolog.Még is úgy érezte,hogy ez lenne a tökéletes.Valakinek el szerette volna mondani,hogy mikor,mit érzett,illetve mit,miért tett.Fontosnak tartotta,azt akarta,hogy valaki - bárki - tudjon az élete minden apró rezdüléséről,minden érzelméről,amit valaha is átélt.Egyik percról a másikra megfogalmazódott benne a dolog.Megszerzi valahogy a kését,utána elmondja az őrnek vagy Rozinak,amit az előbbiekben kitalált.Tiszta sor.
   Már ki is eszelte a tökéletes tervet,ahogyan megszerzi a tárgyat,ami már a szívéhez nőtt - vagyis a kezéhez,de ez már csak részletkérdés.A börtön eléggé különbözött a megszokottól és ezt Lúcia mindig is csodálta,de sosem gondolkozott el komolyabban rajta.Egy emeleten csak három cella volt,előtte pedig az őrnek egy asztal,székek és számítógép.Az épületnek két része volt,s mindkettő rész négy-négy emeletből tevődött össze.Mivel az őrök része közvetlenül a cellák előtt volt,azok közül is az asztal,amelyen a kés foglalt helyett közvetlenül Lúcia előtt,így nem volt nehéz dolga,természetesen ki is használta az adodó lehetőségét.Amikor a silbak nem figyel,ő csak kinyúl a fegyverét,s addig nyújtózkodik,amíg el nem éri azt.Végül megkaparintotta és megszólította a smasszert.
- Hé,te!Igen,te! - mutogatott rendületlenül az említett személyre,s mikor az teljes figyelmét neki szentelte elkezdte mondókáját. - Tudod,egész életemben én voltam az,akit nem kérdeztek meg,hogy mit akar.És tudod mit? Ordítani akarok.Egészen kislány koromtól kezdve rosszul bántak velem,és a mai emberek,ti,ők,mindenki azon szörnyülködik,hogy nem tudom kezelni az érzelmeimet.Hát,szerintem nem sokan tudják úgy kezelni az életüket,hogy egyik napról a másikra nincsenek szülei,s az alkoholista bátyja évekig bántalmazza és megerőszakolja őket.Aztán egyszer csak már ő sem létezik.Már nincs senkijük,még a kutyájuk is megszökött vagy megdöglött és egyedül maradtak.Velem ez történt.Piszkosul egyedül maradtam az élteben,azokban az időszakokban is egyedül voltam,amikor szükségem lett volna valakire,bárkire.Nevelőintézetből javítoba jártam,majd javítóból a börtönbe. - és itt Lúcia hosszú évek után először,józan állapotban kimutatta az érzelmeit és sírt.Az őr szánalmat érzett iránta,mégsem akarta félbeszakítani,mert kíváncsi volt a befejezésre. - Embereket gyilkoltam meg,minden érzelem nélkül.Maximum a düh vezérelt.És ezidáig nem is bántam meg semmit,de most,most,hogy igazán megértettem mit tettem,már gyűlölöm magamat is.Olyanná váltam,akit utálok.És nem érdekelt,érted?Borzalmas ember vagyok,de nem is ez bánt.Életemben nem tettem semmi jót,senkiért.Talán 3 évesen,amikor kiszabadítottam egy pillangót a pókhálóból.De mi ez?Nincs mit felmutatnom,nem értem el semmit az életben.Tudod mit akarok?Igazán mit akarok? Ordítani akarok! - ordított fel torkaszakadtából,majd azzal a lendülettel a kést a hasába szúrta.Perceken belül elvérzett.A börtönőr hívta a mentőket,akik nem sok idő múltán meg is érkeztek,de semmi értelme nem volt,hiszen egy halott nőn már senki sem segíthet.Örökre eltávozott az élők sorából,soha nem jött már vissza.Holttest.A holttest az halott.
   Rozi ezt az alkalmat választotta arra,hogy megszökjön,hiszen senki sem vele törődött.Ezek után boldogan élte életét,nem szegett bűntényt és családot alapított.Született egy kislánya is,akit Lúciának nevezett el,mert neki köszönhette,hogy megszülethetett a csöppség.Ha az a nő aznap nem öli meg magát,Rozi sem lenne most boldog családanya.

1 megjegyzés: